Gaborchi

Santos magunk mögött, indulatok lassan haloványodnak. A tenger tükörsima, a nap tűz mint a fene, de egyelőre nem érezzük át a hosszú hajózás kinjait. Következő állomásunk csak két napnyira van, legalább henyélünk. Meg iszogatunk, kártyázunk, napozunk, nézzük a vizet. Mást nagyon itt nem lehet. A legénység persze dolgozik, egy ilyen hajón mindig van tennivaló - ha nem is törik halálra magukat. A hidon sincs nagy élet - egyenesen megyünk, előre. Figyelni azért kell, elég sűrű a forgalom ezeken a vizeken.

Ma hosszú idő után először sikerült egy olyan igazán kellemeset futnom. Amikor az ember nem lődörög, de nem is erőlködik. Amikor nem akarsz folyton leállni, visszafordulni, amikor új ösvényeket keresel, és gyönyörködsz a tájban. Amikor nem zavar ha dzsuvásba tévedsz, és vizmosásokat, kidőlt fákat csak az élvezet fokozásának tekinted. A végén lekocogtam a Dunapartra, a jéghideg viztükör ragyogott a napfényben, épp egy felszálló vadkacsa törte meg a tükörsimaságot. Ahogy leálltam, elkezdtem fázni, és ettől eszembe jutott a nyár egyik legmelegebb napja.

Érdekes dolgot olvastunk a hajón fellelhető egyetlen utikönyvben a Riói és Santosi (pontosabban Sao Paolói ) emberek lelkivilágáról. A Cariocák (Rió) ugyanis mélyen lenézik a Paulistákat (S.P), mondván, hogy ezek nem tudnak élni, csak robotolnak folyton folyvást, csak a pénzt hajszolják, nem tudják élvezni az életet. A Paulisták persze megvetik a Cariocákat mondván, ezek csak mulatni, bulizni tudnak, lám-lám, nem is mennek semmire.
Nos, a Carioca mentalitást nem volt alkalmunk megtapasztalni, de a Paulistákat igen. És ebbő talán következtetni lehet az előbbire. A santosi rakodómunkások ugyanis mérhetetlenül lusták voltak. Némelyik tengerész ugyan azt állította, hogy az araboknál látott ennél lustább munkásokat, de a többeik lehurrogták.
Legalább öt alkalommal igérték, hogy pár órán belül kész leszünk. Ilyenkor odarendeltük a révkalauzt, mindenki a hajóra, és várjuk, hogy készen legyenek. Aztán bejelentik, hogy csak holnapra. A charternek a hajó napi 3000 dollárjába kerül. A kikötőben sem ingyen állunk. Az ügynökség cseszteti a kapitányt, a kapitány cseszteti a tiszteket, azok a matrózokat, és mindenki a rakodókat, de azokról szépen lepereg. Már éjjel is dolgoznak. Már a második tiszt is beszáll, csakhogy indulhassunk.

Végre betettül a lábunkat Brazíliába. Végre sütött a nap. A taxisnak csak azt mondtuk, vigyen ki a beachre, de a beach kb 10 km. hosszú. Végül is lerakott viszonylag közel a kikötőhöz. Július vége volt, itt a tél kellős közepe. A nép kellő tisztelettel viselketetett a rettenetes cudar idő iránt, mert kabátban, szőrmesapkában mászkáltak a strandon, némelyek még a kutyáikra is szvettert adtak. Néztek is ránk nagy szemekkel mikor belevetettük magunkat az óceán langyos vizébe - kb 22 fok volt, a levegő 25 körül. A parton mozgóárusok kinálgatták a jobbnál jobb koktélokat, a fantasztikus gyümölcsöket. Óriási pizzák sültek a kis standokon, olyan paradicsomi volt az egész. Egyedül a fizetéssel akadtak gondok. Akkoriban vezették be az új valutát, és még a régi is érvényben volt. Néhány millió Cruzeiro ért 1 Reált.  Az átváltást szemmel láthatóan senki sem tanulta meg. Ha ehhez hozzávesszük, hogy mi alapvetően USA dollárt vittünk - minden egyes koktélozáshoz félórás számolgatás tartozott. (természetesen sehol sem tudtunk úgy fizetni, hogy ugyanabban a pénznemben kapjunk vissza is )

A minap felhívott sokat emlegetett, de néven meg nem nevezett barátom, hogy ő is elkezdett blogot írni.
Beleolvastam, érdemes, érdekes. A Bánhidy-táborról szóló íráshoz majd azért fűzök még hozzá...  (Nem azért, mert marhaságokat írt, hanem a téma kimeríthetetlen mivolta miatt...)
Tolle, lege.
picksi.blog.hu
www.muzsikus.hu

Annyira hirtelen indultunk útnak, hogy még Brazília útikönyvet sem sikerült beszereznünk. Szerencsére a hajón volt egy ütött kopott példány, amiből megtudtuk, hogy Santos Riótól kb 500 km-re fekszik, Sao Pauloótól 80km-re, és ez utóbbi kikötőjeként funkcionál gyakorlatilag - következésképp Brazília legnagyobb kikötője. A város egy sziget egyik végén fekszik, a másikon Sao Vicente, mely utóbbi arról nevezetes, hogy a mai Brazília területére itt lépett először fehér ember.
Álltunk a város parjai előtt, és álltunk. Szemben velünk az ottani Copacabana, kisértetiesen hasonlít riói testvéréhez, csak itt ragyogott a nap. Sűrűn egymás mellett több tízemeletes apartmanházak, némelyik furcsán ferdén áll. (Érdekes módon a városban sétálva nem tudtuk kiszúrni a ferde házakat, csak messziről, a tengerről szökött szembe, hogy valami hiba van a párhuzamosok körül. Jóval később kaptunk magyarázatot - a nagy építési boom során a labilis dűnékre építkeztek - amelyik annyira ferde, hogy már hozzáér a szomszédhoz, azt lebontják.)

A FÉLELEM BÉRE – PONYVAREGÉNY

 „Ez a világ amiről írok, nem létezik. Én már csak tudom, hisz magam is jártam ott.”
 (Georges Arnaud – A félelem bére (Pontatlan idézet. G.) )

 Szimon Miklós emlékére

 Eldorádó.
             Aeropuerto Eldorado de Santafe de Bogota, Colombia. Talán a legszebb nevű repülőtér a világon. Talán csak LAX (eléjix – Los Angeles International) taszíthatná le trónjáról. Ízlelgetem a nevet, tucatnyi év után is édesen olvad a nyelvemen. Nehezen tudom hozzá társítani a dzsuvás betonsivárságot, a fegyveres katonákat, a betonarcú tisztviselőket, a csomagjaink közül szétugró egércsaládot. Ez egy földi pokol a földi paradicsomban. Nem akartam átérezni a konkvisztádorok csalódottságát, elég volt a magunké. Bőven.

Egy szép tavaszi délelőttön lehajott fejjel sétálgattam eme szép üdülőhely utcácskáin. Nem volt rossz kedvem, csak túl nagy volt a buli előző éjjel. Emiatt szépen lemondtam a tervezett nagy túráról és kezemben kólával, fejemben fájással bóklásztam a falu szélén. Egy aszfaltozott ösvényen haladt az út. Az éjjeli vihar mindent sártengerré változtatott, egy hatalmas munkagép az aszfaltra is rengeteg sarat hordott. Nem zavart persze különösebben, egykedvűen baktattam, kerülgettem a sárcsimbókokat.
Pár méterrel arrébb ott állt a munkagép gazdája. Egy hatalmas söpűvel tologatta le a sárgalacsinokat az útról. Akkor arra gondoltam, ezeket mi sohasem fogjuk utolérni.

Kellemes álmatlansággal töltött éjszakám csipás hajnalán, vaksin tapogatózva az óra után, kába agyacskámmal elgondolkodtam, vajon milyen napra is virradtunk? Merthogy tegnap hétfő volt, holnap meg péntek. Vagy hogyan? Szombaton volt kedd és ezen a szombaton hétfő lesz? Vasárnap volt szerda és kedden lesz péntek?
Lassan összeállt a kép, hát persze, a Nagy Októberi Sokatvitatott Események (pártállástól, életkortól és tapasztalatoktól függően elég széles a skála - az biztos, hogy sok ember meghalt - és a jövő héten nekik is szól majd egy szál gyertya) évfordulója alkalmából pártunk és államunk bölcs vezérei szokás szerint felgyűrték a frissen vasalt Boss ing ujját, Parkeren kérgesedett tenyerükbe pökve megragadták a virtuális szívlapátot és beleméllyesztették a naptárba. Évszázadok óta sorakozó napokat hánytak egymásra, csak, hogy az ünnep napja ne árválkodjék ottan magában.
Lett ugye először is egy hat napos hetünk. Gyermekkoromban ez rendszeres volt, ma már a polgárok bioritmusa nem nagyon emészti. Ezen a hétfőnek keresztelt szombaton épeszű ember nem dolgozik, max benn van a munkahelyén. A világ egy centit sem megy előre, az tuti.